A hangulat semmihez sem hasonlítható, mert mindennél ezerszer jobb. Persze, ehhez a hangulathoz hozzájárul a kissé hippis zuhanyozás és a kemény padló, amire féltizenkettőnként lehajtjuk fáradt buksinkat. Ami nekem még nagyon „bejött” – ahogy Nemecskó tanár úr fogalmazna – az a zsombori gyerek mosolya. Ezek a gyerekek olyan édesek meg minden, hogy csuda. Nyitottak, vidámságuk széppé tette délelőttjeinket.

A reggelek nehezen indultak. A kicsivel előbb ébresztett konyhás csürhe banda hét órakor a kultúrházban elkezdte bömböltetni a Hi-Fi-t meg páran bejöttek és ordibáltak valamit. Fél nyolc fele már mozgást lehetett felfedezni a „szobákban” és lassan (de biztosan) csupasz lábfejek bukkantak elő. Valahogy felkelünk. Mindenki magára aggatott valami ruhafélét és kibotorkált az asztalokhoz. Ezek után elengedhetetlen volt Ó a Szitás és Kertész Marika nénik hal- és padlizsánkrémje, no meg az erősen „jóú” zsombori kenyér.

Reggeli után jöhetett a munkák szétosztása. Meglepő módon, takarítónak senki sem akart menni. Páran rosszkor voltak rossz helyen, de – nem éppen gyakran – akadtak olyanok is, akik szívesen sikálták a WC-t.

A többi munkát már lényegesen könnyebb volt elosztani, minden nap változott a konyhás, a favágós, a lekenős, a gyerekfoglalkozós és a János bácsis (szögelős, betonozós) brigád. Fél kilenc fele már mindenki elszállingózott a kultúrházból, nekiálltunk dolgozni. Minden brigádnak megvolt a maga sajátossága. Ha takarító voltál, akkor még egész jól jártál, mert sikálás után már csak ivóvizet kellett hozni, kitakarítani a kultúrházat oszt ennyi. Utána már napot lophattál az olvasósarokban. Ha konyháztál, igaz, mosogatnod kellett, de ezen kívül bármilyen más brigádhoz odacsapódhattál egy kis időre. Ha fát vágtál, akkor nagyon sokat kacarásztál TP tanár úr agyat lágyító viccein. Kencézni azért volt istenkirály, mert vagy álltál és kentél, vagy ültél és kentél, ez pedig elég egyszerű feladat. A helyi gyerkőcöket tanítgatni Utassy tanárnővel talán mindennél szebb feladat, János bácsi hatalmas szaktudását meg izgi volt figyelni.

Szakkörökből ebben az évben is dugig voltunk. Volt itt minden kérem szépen, irodalomóra, ahol olyanokat át és leírtunk, hogy nagyon, aztán fotószakkör, ahol a fehéregyensúlyból volt már nagyon elegünk, rajzoltunk, sárkányt készítettünk, dalolásztunk Tézli tanár úrral és Mezei tanárnővel satöbbi.

A - Dóri által firkált - napirenden látható volt a szieszta felirat, amit, én azóta sem találok, néha sikerült hátlapokat olvasni, kártyázni, sakkozni vagy csak szimplán nevetgélni.
Az esti programokról meg már beszélve is, mert hogy ezek is tök jók voltak.

Néztünk művészfilmeket (azokat utána jól kibeszéltük), táncoltunk nagyokat (készült videó is, hogy lehessen dülöngélni a székben), ellátogatott hozzánk két erdélyi származású híresség: egy tehetséges színésznő, Varga Márta, aki el?adott egy monodrámát, valamint egy feltörekvő költő, Orbán János Dénes, aki olvasott műveiből.

A legfontosabb momentuma persze a napnak, az (a késő) esti mese volt, amivel Fenyő tanár úr ajándékozott meg minket. Mesélt ő űrhajókról, hétfejű sárkányról, meg mindenről, amit nem lehet összekötni, de neki még ez is ment. Bársonyos hangját hallgatva mindenkinek a régi emlékek ugrottak be, amikor anyuapu az ágy szélére ülve elmesélte a 40. Hófehérke történetét.

Egész nap lehetett leveleket küldözgetni, írhattál, akinek akartál. A kézbesítő persze ki más lett volna, mint Jankó, akin látszott, nagyon élvezi munkáját.

Én azért jelentkeztem Zsomborozni, mert azt gondoltam, hű de jó, hozzátehetek valamit a táborhoz, azt akartam, hogy elmondhassam, igen, én szögeltem hozzá a tetőtérhez vagy én kentem fényesre az illatos fadeszkákat. Tény, hogy harmincadszori baltasuhintásomnak meglett a gyümölcse, de olyan, hogy még Bálint Feri bácsi is csak nézett. Most elmondhatom, hogy nem én tettem Zsomborhoz, hanem ő hozzám, oly sok szépet és jót, hogy azt már csak Fenyő tanár úr tudná elmesélni.

Vizi Karolina