Nyár derekán a folyó ezerszólamú ének, mely a sodrással együtt száll, s körös-körül a vidéket morajlással tölti meg. Közel a parthoz azonban csendesebb, olyan önmagában elmerülõ. Széles, és a vidéken elnyújtózva ereje elválasztást jelent. Északon a völgy sötét és zsúfolt, közelebb dombok állnak domb hátán, hajlataikat követve erdõk függnek róluk, a távolban pedig meredek csúcsok emelkednek, melyek világos, barátságos napokon szelíd ívet rajzolnak a táj köré. A folyó túloldalán az erdõs szeglet kezdõdõárnyékában áll az úr háza. Josip Poje, a révész látja, valahányszor embereket visz át csomagostul a túloldalra. Mindig elõtte van. A színe égetõ-fehér, s hirtelen a szemébe tûz.
Josip szeme éles és fiatal. Látja, ha a távoli bozótban meghajlanak az ágak, s rögtön megszimatolja leendõ utasait, akár kosárfonóasszonyok, akik vesszõért sietnek a másik partra, akár kézmûvesek.
Néha egy-egy idegen is idetéved vagy egy egész társaság, nevetõ férfiakkal és tarkaruhás, derûs asszonyokkal.
A délután forró. Josip egyedül van önmagával. A kis hídon áll, amely a parttól a hosszú, puha homokkal borított szakasz felett vezet. A kikötõ a bozótos magányában épült, egy homokos, kavicsos területen, amely elhúzódik a földekig és mezõkig, s fokozatosan beléjük olvad. A partot nem lehet átlátni, minden pillantás a bozótba fullad, melyet alig kitaposott ösvények szelnek át, mint friss sebhelyek. Egyedül a felhõk kergetõzése jelent változatosságot ezen a nyugtalan napon. Különben a fárasztó mozdulatlanság és a hallgatag hõség mindenre rányomja bélyegét.
Egyszer Josip megfordul. Az úr háza felé pillant. A víz is köztük fekszik, mégis megpillantja az urat egy ablaknál. Õ, Josip több órán át tud állni, vagy feküdni, napról napra ugyanazt a vizet hallgatni, de az urat a fehér házban, amit maguk közt néha csak kastélynak hívtak, örök nyughatatlanság emészti. Egyszer ennél, másszor annál az ablaknál áll, néha az erdõszélig jön, hogy Josip azt hiszi, át akar kelni a folyón, de aztán az elutasítja, már amennyire a zúgáson át ez kivehetõ. Céltalanul bolyong a part mentén, majd újra visszafordul. Josip gyakran látja ezt. Az Úr nagytermetû, félénkség és tanácstalanság árad belõle, de jó ember. Mindenki ezt mondja.
Josip nem szeretne többet erre gondolni. Az útra néz, fürkészõen. Senki nem jön. Nevet. Most hódolhat az apró örömeinek. Josip már férfi, de még mindig élvezi, ha lapos köveket keresgélhet a homokban. Megfontoltan a nedves, süppedõs homokba gázol. Vizsgálódva méregeti a kavicsot a kezében, aztán kissé elõrehajolva meglendíti karját, s a kõ süvítve szeli át a levegõt és elszabadultan fütyül a hullámok felett, fel-és továbbugrik, majd újra fel. Háromszor. Ha Josip ezt többször csinálja, a kövek akár nyolcszor is felugranak. Csak megfelelõ alakúakat kell választani.
Órák osonnak el egymás után. A révész már régóta hallgatag, zárkózott álmodozó. A felhõk alkotta fal a messzi hegyek felett egyre magasabb.
Talán hamarosan elmegy a nap fénye, s arany szegéllyel fonja be a fehérködû palotákat.
S talán Maria is jön. Megint késõbb jön, és bogyókat vagy mézet, s kenyeret hoz kosárban az úrnak. Josipnak majd át kell vinnie a folyón, s muszáj lesz hosszan utánanéznie, ahogy a fehér ház felé megy.
Nem érti, miért kell Mariának mindenfélét a házba hordania. Az Úrnak az embereit kéne küldenie.
A késõ délutánok zavarodottságot hoznak. A kétely elszáll a kimerültséggel. A gondolatok titkos utakon járnak. Az Úr nem fiatal már. Soha nem fog olyan vágyat magában hordozni, ami úgy fájna neki, amint az a fiatal Josip Pojének fáj. Miért kell Mariának rá gondolnia, ha amaz sose néz rá, hanem nagy dolgokon gondolkodik, amik érthetetlenek és sötétek Maria számára? Mehet akárhányszor hozzá, az nem fogja észrevenni õt, ha nem szól egy szót sem. Sosem fogja megérteni a szemeit, el fogja a hallgatag leányt küldeni. Soha nem fog tudni a bánatáról és a szerelmérõl. A nyár elszáll. És télen Mariának vele, Josippal kell majd táncolnia.
A kis szúnyogok és legyek, amik naplemente után annyira élénkek lesznek, már rajzanak.
Feltérképezik a levegõt, nyugodt köröket repülnek, mígnem egyszercsak össze nem ütköznek. Azután szétválnak, s továbbrepülnek, amíg ez meg nem ismétlõdik. Valahol még madarak énekelnek, de nem hallani oket. A folyó zúgása várakozás, ami minden mást magába fojt. Az egész egy hangos lárma, ami aggódással és izgalommal van tele. Hideg szél támad, s benne egy homályos gondolat. Ha az ember vak lenne, akkor is látná a túlsó partról a fal fehér foltját átderengeni az erdõn.
Az este itt van. Josip arra gondol, hogy hazamegy, aztán mégis vár még. Nehéz bármit is eldönteni. De most hallja, hogy Maria jön. Nem néz oda, egyáltalán nem akar odanézni, de a lépések eleget mondanak. A lány tétován és gyámoltalanul köszön. Josip ránéz.
,,Késõ van.” A hangja szemrehányással teli.
,,Nem viszel át?
,,Nem tudom”, feleli. ,,hová akarsz menni? ”Valami idegen könyörtelenség uralkodik el rajta.
Nem mer válaszolni. Elnémult. A tekintete egy ítélet. Josip észreveszi, hogy semmi sincs nála. Nincsen kosara, táskája és kendõbõl formált batyuja sem. Csak önmagát viszi.
Ostoba lány. Josip teli van csodálkozással; nem érti, s egy kicsit megveti õt. De a felhõk vörössel vannak szegélyezve. A folyam hullámai kimértebbek és szélesebbek, mint napközben, az örvény középen pedig sötétebb és veszélyesebb. Senki nem kockáztatná meg, hogy egy csónakkal átevezzen most a vízen. Csak a komp nyújt biztonságot.
A szél végigsimítja Josip homlokát, de ennek ellenére az forró marad. Egy érzés, ami feldühíti, zavarba taszítja. A komp kötele összeköttetést teremt. Feloldja a tanácstalanságot, egyenesen és tévedhetetlenül a másik partra, a fehér házra mutat.
,,Nem viszlek.”, küldi el Mariát
,,Nem akarsz?” sejtés ébred a lányban. Diadalmasan felemel egy kis zacskót: ,,Kétszer annyit fogok fizetni!”
Josip megkönnyebbülve nevet. ,,Nem lesz elég pénzed. Nem megyek át többet. ”
Miért áll még mindig itt? Az egymásnak verõdõ pénzérmék elhallgatnak. Bizalom és kérés tükrözõdik a lány arcán. Josip megerõsödik a saját visszautasításástól és a szemreháyásaitól.
,,Az úr sosem fog téged észrevenni. A ruhád nem elokelõ, és a cipõd nehéz. El fog kergetni téged. Más jár a fejében. Én tudom, mert minden nap látom õt. ”Josip megijeszti a lányt. Pillanatnyi töprengés után már könnyek állnak a szemében.
,,Télen az úr nem lesz itt. Hamar el fog felejteni téged. Josip rossz vigasztaló, maga is gondterhelt. Mégiscsak át fogja vinni a folyamon. A tanácstalanság mind jobban elterül az arcán. A földet nézi. De ott nincs más a sok homokon kívül. Egy szép terv mosódik el a bamba döntésképtelenség sivárságában.
Amikor Maria lassan megfordul, hogy elmenjen, Josip ezen a nyáréjszakán már másodszor nem érti õt.
,,Elmész? ”-kérdi.
Erre megáll. Josip örül.
,,Én is hamarosan megyek. ”
,,Igen? ”
Josip a komp fele indul.
,,A télre gondolok. Fogsz velem táncolni? ”
Maria a cipõje orrát nézi. ,,Talán……. most haza akarok menni”
Egy kicsit késõbb el is megy. Josip Poje, a révész úgy gondolja, hogy talán mégis szomorú. De a mostani tél vidám lesz. Josip keres egy követ és a vízbe hajítja. A folyó különösen zavaros és az este kimerültségében egyik hullámnak sincs habzó ezüstkoszorúja. Nem több szürke tajtékzásnál, ami a vidékre tódul és elválasztást jelent.