Mirõl is van itt szó tulajdonképpen?
Makacs híresztelések szerint a szülõk hozzák
a világra a gyerekeket. Ez természetesen nem igaz. Sokkal
inkább a gyerekek azok, akik áthelyezik szüleiket
egy új, különös világba: a Családbolygóra.
Ezen az idegen égitesten minden más, titokzatos és
megfoghatatlan. Az eddig gyermektelen - és ebbõl az
okból mit sem sejtõ felnottek olyan meglepõ jelenségekbe
ütköznek, mint a pubertáskor, a Super-Soaker, a szülõi
értekezlet, a Bro’Sis, vagy azok a kis csúszós
Lego darabkák a lépcsõ legfelsõ fokán.
Egy ilyen speciális Családbolygón, amire Anettet
és engem is számûztek, él Nicolas, Marten
és Lennart. Róluk hármójukról,
mindennapjaik félelmetes összecsapásairól
van szó a következõ történetekben.
Persze azért egy kicsit Anette-ról és rólam
is szól, de csak annyira, amennyire õk hárman
helyet hagytak számunkra. Amit persze elég ritkán
tesznek, hiszen Lennart most hat éves, Marten kilenc, Nicolas
pedig tizenkettõés ebben a korban a gyerekek meglehetõsen
helyigényesek. Körülbelül annyira, mint eddig
és ezután.
A történetek elõször csak hasábokként
jelentek meg. Szerettem volna üzenni általuk a szomszédos
égitesteknek, hogy megosszam velük, hogyan is néz
ki az élet a mi bolygónkon. Úgy gondolom, teljesen
máshogy, mégis pont ugyanúgy, mint az összes
többi Családbolygón.
Gúny és emlékezet
Na jó, bevallom néha, ha már nagyon
kaotikus a helyzet, akkor összetévesztem a gyerekek neveit.
Lennart megdönti a mászási rekordot a vadcseresznyefánkon,
aminek láttán Reinhold Messner elsápad, én
pedig lentrõl könyörgök, hogy „Nicolas,
kérlek gyere le”. Lennart pedig integet és kiabál,
hogy „Én Lennart vagyok”és még két
száraz ágacskával feljebb kapaszkodik. Vagy Marten
a Heho! –t klimpírozza a zongorán úgy,
hogy a Motörhead hozzá képest kamarazene és
én üvöltök, hogy „Lennart, lassabban”,
mire Lennart összerezzen a lépcsõn és lassított
felvételben megy tovább felfelé. Vagy amikor
Nicolas egyik nevelõ szándékú beszédem
kellõs közepén becsapja az ajtót az orrom
elõtt, amit én azonnal feltépek, szúrósan
ránézek és dorgáló beszédemet
a következõ szép szavakkal kezdem:
„LeMartOlas…Áhh”
„Lemartolas?” – kérdezi Anette – „Van
még egy gyerekünk, akirõl én nem tudok?”
Jó, biztos, a tévesztések kellemetlenek, de õszintén
szólva szerintem ezek a kis hibák nem olyan vészesek.
Inkább szeretni valóak. Egyáltalán nem
találom a hibáimat olyan súlyosnak, mindig csak
a többiek húzzák fel magukat rajta. Senki nem tud
mindent megjegyezni, mindenki elfelejt néha valamit. Még
Anette is. Például rendszeresen elfelejti, hogy irodalomkritikus
vagyok, nagyon elfoglalt és különösen érzékeny.
A fejemben mindig olyan jelentos kulturális kérdések
kavarognak, mint: „Mit ír éppen Handke? Hogy van
Suhrkamp? Mikor kéne leadni a következõ kritikát?”
Ilyen kaliberû problémák mellett igazán
összetévesztheti a neveket az ember. Múltkor például
este, miután a Huckleberry Finnbol olvastam fel a gyerekeknek
elalvás elõtt és mentálisan még
egészen Mark Twainnél jártam, amikor Lennartot
betakartam, megpusziltam a homlokán és azt suttogtam:
„Aludj jól, Marten”
„Lennart vagyok”- mosolygott.
„Tudom” – mondtam.
Marten már összekuporodott az ágyában, mégis
újra felült és nagyon formálisan megrázta
a kezem: „Jó estét, Marten vagyok”
„Tudom”- mondtam
Nicolas átkiabált a másik szobából:
„Az én nevem Peter Handke”
„Tudom”- mondtam
Múlt hétvégén bevásárlás
közben véletlenül rábukkantunk a város
mobil-emlékezetére: Egy buszra, amire egy hipnotizáló
szempár volt festve. Barátságos emberek nyüzsögtek
körülötte, akik serényen szórólapokat
osztogattak, hozzá brosúrákat és színes
kituzõket hipnotikus szemekkel és a következõ
felirattal: „Ne féljen az Alzheimertõl”.
Anette egybõl izgatott lett.
„ Az emlékezetet valóban lehet tornásztatni”
– mondta- „Vannak itt tanfolyamok. Jó lenne, hogy
ne keverd össze a gyerekeket.”
„Nem emlékszem,” – tiltakoztam pánikszerûen
–„hogy valaha is összekevertem volna a gyerekeket.
Legfeljebb a neveket.”
Anette megragadta a hozzá legközelebb levõ emlékezet-aktivistát:
„Az emlékezõképességet fejlesztõ
gyakorlatok összetévesztéseken is segítenek?
„
„Lehetséges” – motyogta a férfi, „nem
tudom, én az „Elmegyengeség munkacsoportból”
vagyok. Az emlékezõképesség gyakorlásáért
a „Szétszórtság centruma” a felelõs.
Gondolom.”
„Nevek összekeverésérol van szó”-
pontosított Anette.
„Na igen,” –mondta az ember –„elõfordul.
Én sokszor összekeverem a gyerekeim neveit.”
A férfi valóban rendkívül szimpatikus volt.
„Szerintem ez nem olyan súlyos, na de a feleségem
szerint…” A férfi gyorsan körülnézett
és izzadni kezdett.
Anette szigorúan ránézett: „A gyerekeit?
Mégis hány gyereke van?”
„Egy, miért?”- egyre erõsebben izzadt, villogott
a tekintete.”Talán azt hitte, nem tudom, hány
gyerekem van?”
„De hát hogy tudja összetéveszteni a neveket
egyetlen gyereknél?”- csóválta a fejét
Anette.
„Nem.”- bökte ki az ember, „kettéõ
van! Vagy három? Nem tudom, fogalmam sincs. Van úgy,
hogy elfelejti az ember.” Remegni kezdett, nyögött
és hátával a busznak támaszkodott, a hipnotikus
szemek a válla fölött bámultak jobbról
és balról. „Ne mondják meg a feleségemnek.
Kérem.”
Egy kollégája óvatosan megfogta a karjánál
fogva, odavezette egy székhez és hozzánk fordult.:
„Õ a mi Walterünk” – mosolygott –
„Ma nincs olyan jól. Tehetek önökért
valamit?”
„Franz” – rikácsolta a másik a háttérbõl
és felemelkedett a székbõl-„a nevem Franz,
ezt biztosan tudom. Nem vagyok Walter, összekeversz valakivel.”
Anette a kabátujjamnál fogva elhúzott tõlük:
„Micsoda hülye bolt” - mormolta - „felejtsd
el”
„Meglesz”- mondtam.
Falvi Zsófia
12. D
2010.
