Zsuzsa Bánk: Világos napok (részlet a regénybõl)

Fordította: Bohner Adrián 11. B (2014. április)

A cirkuszi lány

Amióta eszemet tudom, ismerem Aját. Alig emlékszem, hogy milyen volt elõtte az élet, amelyben õmég nem szerepelt, el sem tudom képzelni, milyenek lehettek nélküle a napok. Aja rögtön megtetszett nekem. Hangosan és érthetõen beszélt, és olyan szavakat ismert, mint a csengõgyûrû és a vándorcirkusz. Mások között aprónak látszott, kicsiny kezével, lábával, ám hogy ezt ellensúlyozza, hosszú mondatokat mondott, amiket alig lehetett követni, mintha csak meg akarta volna mutatni, hogy õ hangosan is tud beszélni, hibátlanul, és szünet nélkül. Abban az évben költözött hozzánk, amikor nekünk, gyermekeknek nem volt annál nagyobb móka, mint hogy egymás neveit visszafelé mondjuk, és hangosan kiáltozzuk: „Retep!”, „Itteb!”. Aját mindig csak Ajának hívták.

Egymásra találtunk, úgy ahogy csak a gyermekek tudnak, könnyen, tétovázás nélkül, és mihelyt belekezdtünk elsõ játékunkba, feltettük elsõ kérdéseinket, együtt töltöttük napjainkat, felfûztük õket egy végtelen láncra, és kellemetlennek éreztünk minden egyes megszakítást, amivel mások szétválasztottak minket. Amikor Aja átjött hozzám, hangtalanul nyitotta ki kertkaput. Senki sem tudta csendesen kinyitni és becsukni, mert ez egy hatalmas, görgõkön álló kapu volt, amely minden látogatót már a bejárati ajtóhoz vezetõ utolsó lépések elott bejelentett, és aminek a zaját a tetõ alatt és a kert leghátsó sarkában is hallottuk. Csak Aja nyitotta ki a kapunkat olyan csendesen, hogy senkinek sem tûnt fel, ahogy az sem, hogy átfutott az udvaron, én meg csodálkoztam, hogy milyen halk tudott lenni, milyen észrevétlenül volt képes jönni, menni.

Biztosan nyáron találkoztunk, nyáron, ami Aját körülvette, ami mintha övé lett volna, ahogy övé volt a fény, a por, a hosszú világos este, amint kabát és cipõ nélkül, egy sárga kalapban, amelyet édesanyja szekrényében talált, járta körbe a nyarat, mint egy nagy, világos házat, ahol a szobák ajtó nélkül futnak egymásba. Sietve megöleltük, megcsókoltuk egymást, ahogy a lányok között szokás - jóllehet, Aja ezt senki mással nem csinálta, még késõbb sem - és többé nem hagytuk el a másikat. Nem tudom, hogy Aja miért pont engem választott, miért engem hívott az életébe, amely különbözött mindattól, amivel azelõtt találkoztam, más volt, mint minden, amirol tudtam. Távolinak tunt, nagyobbnak, tágasabbnak, mint az enyém, és egy olyan helyen játszódott, ahol nem volt sem idõ, sem határ. Nem tudom, mi volt az, ami õt a közelembe sodorta, mások helyett hozzám vonzotta, hozzám kötötte, egyáltalán mi lehet az, amely rávesz minket, hogy egymást válasszuk. A viselkedésem, ahogy szaladgáltam a réten, köveket dobáltam a vízbe, dalt énekeltem, vagy csak az, hogy nem volt senki, aki Aja mellett lehetett volna ezen a helyen, ezeken a napokon? Azért voltunk csupán együtt, mert késõbb sem jött senki, aki a helyemet elfoglalhatta volna? Soha nem kérdeztem Aját errõl, és ma már nincs többé jelentõsége. Ma vagyunk, akik vagyunk, nem beszélünk errõl, nem keressük az okokat.

Fordította: Bohner Adrián 11. B
2014. április

Word / pdf