Fordította: Melis Kinga 12. A (2015. április)
Hallja a teherhajó ködkürtjét
és a Schmilinsky utca zsivaját. Hallja a dudákat,
a kiabálást, biciklicsengõt, mialatt szeme elõtt
elterül az üres folyosó a nagyszülei házában,
a Schmilinsky utcától nyolcszáz kilométerre.
Itt nincsenek bútorok, képek, sem szõnyegek.
Stoerte fölteszi a fülhallgatóját, mert nem
akarja hallani sem a hangyákat, sem a csigákat, de még
a kígyókat sem. Inkább a hamburgi kikötõk
és utcák zaját, amelyeket az MP3-lejátszóján
õriz. Még otthon vette fel õket, Hamburgban.
Mielõtt el kellett költöznie. Az anyja azt mondja,
hogy ostobaság az egész, az ember nem is hallja a hangyákat
vagy a bogarakat, még a kígyókat és a
csigákat sem. És, hogy le kellene vennie azt a buta
fejhallgatót. Az anyjának persze fogalma sincs semmirõl,
és Stoerte azt mondta, õ márpedig hallja, hogy
ugatnak a hangyák. És ez zavarja. Ha utánozza
a hangot, amit a hangyák hallatnak, mindig azt mondja „Illz
– Illz - Illz”.
Na persze az anyja szerint ez nem is olyan, mint a kutyaugatás,
de ezzel csak azt bizonyítja, mennyire nem tud semmit.
Stoerte mindig mindent megfigyel. Ezt mindig mondja is az anyjának:
- Én észreveszek mindent!
Ámbár minél több zaj jön a fülhallgatóból,
annál kevesebbet figyel meg mindabból, amit egyébként
szokott.
A neve – Stoerte – régi, viking név, az
apja adta neki, mert õ tengerész. Persze tulajdonképpen
orvos, és vidéki praxist akar nyitni a nagyszülõk
házában. És a Stoerte nevet Stoerte adta magának.
Amióta Bajorországban kellett élnie, hajlamos
volt kissé átírni az életét.
A szülei Linusnak hívják, õ azonban sokkal
északibbnak érzi a Stoertét. Szögletesnek
és élesnek, mint amilyen az északi vidék,
mint amilyen maga Hamburg. Nem olyan, mint Bajorország, a bájosan
visszahangzó dombjaival, ahol hangyák ordítanak
a dús fûben, és a borjak a bajor himnuszt bogik.
És a Stoerte sokkal vikingesebb is a vezetéknevével
együtt, olyan kalózos. Becker a családneve. És
a keresztnevét „oe”-vel írja, ami északiasan
néz ki. Azért persze „ö”-vel mondják:
- Störte.
Störte Becker! Majdnem olyan, mint Németország
leghíresebb kalóza!
De azért lehetne a Stoerte egy idegen szó is, a honvágyra.
Hiszen annyi minden zavarja õt itt, Bajorországban!
A bõrnadrágok, a sör, a konyha, a fehér
felhõk, de a szürkék is, a hegyek, a fehér
kolbász ugyanúgy, mint a sült, a Colamixre használt
„Spezi” név, és a többi...
Elõször a költözés ellen küzdöttek,
õ és a lelke. Közösen kaptak bõrviszketést,
aztán allergiás asztmát minden pollenre, ami
a Dunától délre csak fellelhetõ volt,
majd hasmenést és hajhullást. De ezeket a jeleket
senki nem vette észre, tulajdonképpen õmaga sem.
Azóta már megnyugodott a lelke is, õ is.
Persze azért még mindig honvágya van. De gyorsan
észrevette, hogyha mint egy bolond, a fülhallgatójával
és így a hamburgi lármával a fülében
a hatalmas ház folyosóin rohangál, az segít.
Lába alatt a kemény padlóval és dudákkal
a fülében: ez a nagyváros. Már csak egy
közlekedési lámpa hiányzik, ami irányítja
a forgalmat, amikor valaki az elõszobába megy, vagy
a vécébõl jön, esetleg a fürdõbõl,
vagy egy másik szobából. Egy közlekedési
lámpa a házban – ezt kívánta karácsonyra.
Végigrohan a folyosón. Sötét, fiúnak
majdhogynem hosszú haja lobog, mint egy kalóznak az
Északi-tengeren. A gyors léptek miatt lecsúszik
a fejérõl a zajokkal teli fülhallgató; túl
nagy neki. Bal karján viselt karóráját
használja stoppernak. Nincs ugyan szüksége arra,
hogy tudja, minden alkalommal egyre gyorsabb, és arra sem,
hogy megállapítsa, mennyivel több idõ kell
neki most, mint a négyszobás, hamburgi lakásban.
Stoerte keresztülrohan a házon, és rácsap
a négy falra a tizennégy szoba mindegyikében,
a földszinten és az emeleten egyaránt. Csak aztán
térhet vissza a bejárati ajtóhoz. A szabályokat
saját maga találta ki.
Megállította a stoppert. Két perc, húsz
másodperc. Azt, hogy ez pontosan mire jó, maga sem tudja.
- Linus! - figyelmezteti õt az anyja. Ott áll a ház
elõtti kavicsos téren, és mobiljával a
fülén próbálja a költöztetõ
céget felhívni, ezredszerre. Késik a bútorszállító
kocsi, már vagy fél órája meg kellett
volna érkeznie.
- Linus!
Stoerte nem hallja az anyját, csak a száját látja.
Így a neve csak ennyi: „I- u”. Kit hívnak
már így: „I-u”?
Fülhallgató nélkül tisztán hallja aztán,
amit az anyja mond:
- Tiszta a kezed? Nehogy összekend a falat!
- Bajorországban Stoertének hívnak! - válaszolja
õ, és már újra a fején is van a
fülhallgató. Felfoghatatlan, mennyi mindenért le
kell vennie az embernek!
- Ve – le – a – a – va-t!
Stoerte megteszi azt a szívességet az anyjának,
hogy „leveszi azt a vackot”.
- Rendbe tetted már a szobád?
- De hiszen üres!
- Kiraktad már a bõröndöd?
- Mama! - sóhajtja Stoerte – Hova tegyem azt a pár
dolgot a bõröndbõl? Nincs is...
Az anyja egy hárító mozdulata, és vége
is a beszélgetésnek.
- Igen? Buchner költöztetõvel beszélek? Igen,
itt Susanne Becker. Mondja, kérem...
Stoerte anyja elindul a virágágyások felé.
