Alexander Wolf: A tárgy

Egyszer, mikor büntetésbõl becsuktak minket délutánra, és a gondnoknak, Plochnak kellett segítenünk, egy teherautó érkezett, s a két férfi azt kérdezte tõle, õ volna-e az igazgató, mert akkor az õszámára érkezett küldemény. De hát mirõl van szó, kérdezte Ploch, s úgy döntött, tegyék a rakományt az igazgatóiba. Egy másfél mázsás csomagról van szó, válaszolták a fickók, mi pedig megragadtuk azt, hogy fölvigyük a másodikra.. Odafönt ledobtuk a ládát a szõnyegre. Izgatottan lestük, mi lehet benne, talán egy pokolgép. Tehát rögtön szét is bontottuk a ládát, léceket-szögeket az íróasztalra hányva.
Ez biztos valami tévedés a Kormányzat részérõl, vélte a gondnok, mikor készen lettünk a pakolással, a két férfi vigye vissza az egészet, lehetõleg most rögtön.
A két pasas eddigre azonban már nem volt sehol.
A tárgy több mint egy méter magas volt, és minden szögbõl másféle látványt nyújtott. Errol az oldalról, mint egy fogantyús tojás, amonnan nézve viszont akár egy bélcsavarodás is lehetett volna.
Grendel próbálta meg elõször kitalálni, mi lehet: egy túlméretezett nyirokcsomó, vagy egy Malpighi-testecske a bioszra. Ezen Ploch nagyon felhúzta magát, mivel egy kukkot sem értett az egészbõl, és közölte, hogy õmár Vilmos császár óta gondnok itt, de régen ilyen nem fordult elõ.
Levonszoltuk tehát a nyirokcsomót a szertárba, ahol a szétszerelhetõ szívek, tüdõk, gégefõk és egyéb belsõségek sorakoztak. Dr. Taft odabent volt, éppen új agyát mosogatta. Amint meglátta a csomót, felnevetett, és kijelentette, hogy ez egy számára ismeretlen szerv, és legjobb tudomása szerint emberi testben nem fordul elõ. Hanem bizonyára az új, sokoldalú mászóka lesz ez, az alsósoknak.
A gondnok kivágta, hogy õezt rögtön tudta, így aztán le kellett cipelnünk a nyirokcsomót a kistornaterembe.
Másnap reggel berendelt minket az öreg. Egy ideig szigorúan fürkészett minket, aztán megkérdezte, hol a szobor.
Mondtuk, hogy a kisebbik tornateremben, amint Taft tanár úr elrendelte.
A diri felbõdült, hogy micsoda kultúrbotrány; és le kellett vezetnünk õt a kistornaterembe.
Itt éppen mászókáztak a kicsik Knörzerichhel, aki azt ordibálta, hogy ez egy természeti akadály, amivel a szabadban is többször szembesülnünk kell, és egy határozott ugrással gyozhetõ le.
Erre nekilódult az egész banda, átgyömöszölték magukat a fogantyún meg a lyukakon, vagy svungot véve átrepültek az egész fölött.
Knörtz ragyogott, és jelentett a fõnöknek. De az némán és falfehéren meredt a tárgyra, úgyhogy az elsõsök elsomfordáltak – kivéve egyet, egy kövéret, aki az egyik lyukban bennragadt, és a világért sem bírt kijönni belõle. Mivel ott nem maradhatott, néhányan cibálni kezdték a lábánál, páran a fejénél, de a pufi csak nyomorultul bömbölt, és meg sem moccant.
Javasoltam, kenjük be a szobrot szappannal, de a diri rám rivallt, hogy hiszen az szentségtörés, ami az egész nyugati világban nem fordult még elo. Hogy az ember egy magas rangú tisztviselõtõl nem várhatja el, hogy egy szobrot megkülönböztessen egy mászórúdtól; különben is azonnal távolítsa el e kölyköt a szoborból. Ekkor kezdett a dagi megint nyöszörögni.
Ez, kiabálta a diri, egy városszerte ismert mûvész munkája, aki hozzá személyesen is közel áll. Beszerzési áron vette, és meglepetésnek szánta. Pedig meg sem érdemeljük.

A dagi ezen a ponton kezdett megint vinnyogni, ezért ketten megforgatták kicsit, s azzal végre kiszabadult.

Egy hét múlva a szerkentyû az aula elõtt állt egy talapzaton, a nagyok pedig megtudhatták mi is ez. Egy értékes plasztika, úgyhogy a gondnok ügyeljen rá, nehogy összefogdossuk vagy rákenjünk valamit.
Pedig én már ki is néztem a helyet, ahová a nevemet írom majd.