Nyár közepén a folyó ezer hangon énekel, és ahogy zubog, a tájat köröskörül morajlással tölti be. A folyópart közelében viszont halkabb, mintha elmerülne. A folyó széles, és sodrása szétválasztja a két partot. Észak felé a völgy sötét és sűrű, a közelben domb hátán domb fekszik, lejjebb felfelé ívelő erdőket látni, a távolban meredek csúcsok emelkednek, és a világos, barátságos napokon szelíd ívet alkotnak a tájban. A folyó túloldalán az erdei ösvény sötétségében egy udvarház áll. Ezt látja a révész, Josip Poje mindig, amikor az utasokat és a szállítmányt átviszi. A ház, amely fénylő fehér színű, mindig Josip előtt van, és hirtelen felvillan a szeme előtt.

Josip szeme fiatal és éles. Látja, ha messze a bozótban az ágak mozognak, a komp utasait fürkészi, legyenek azok kosárfonó asszonyok, akik vesszőért utaznak, vagy kézművesek. Néha ismeretlen ember jön, vagy nevető férfiak és színes ruhás derűs asszonyok csoportja.

A délután forró. Josip teljesen egyedül van. Egy kicsi hídon áll, amely a parttól puha, homokos szakaszon át ível. A kikötőt középre a bozótos magányába építették, a mely homokos, köves, és fokozatosan rétté és mezővé szelídül. a folyópart nem tekinthető át, minden pillantás elveszik a cserjésben, és benne a kitaposott ösvények olyanok, mint a sebhelyek. Csak a felhők játéka jelent
változatosságot ezen a nyugtalan napon. Egyébként a nyugalom fárasztó, és a hallgatag hőség mindenre nyomasztóan hat.

Josip egyszer csak megfordul. Az udvarházra pillant. A víz közöttük van, de ő mégis látja az egyik ablaknál az „urat” állni. Josip sokáig tud nyugodtan állni vagy feküdni, képes nap, mint nap a víz egyforma morajlását hallgatni, de az úr a fehér házban, amit néha kastélynak hívnak, nyugtalanságot hordoz magában. Egyszer ennél, egyszer annál az ablaknál áll, néha lejön az erdőbe, Josip szerint
át akar jönni a folyón, de aztán nemet mond, már amennyire ez a morajláson át hallható. Céltalanul bolyong a part mentén, majd újra megfordul. Josip gyakran látja ezt. Az úr hatalmas, félénkséget és tanácstalanságot kelt maga körül, de jó ember. Mindenki ezt mondja.

Josip nem szeretne erre többé erre gondolni. Fürkészve nézi az utat. Nem jön senki. Nevet. Hódolhat az apró örömeinek. Már férfi, de még mindig örömet okoz neki, ha lapos köveket kereshet a homokban. Óvatosan jár a nyirkos, laza homokban. Megrázza kezében a kavicsot, aztán előrehajolva meglendíti a karját, és surranó repülésben száguld a féktelen kő a hullámok fölött, felugrik, majd továbbmegy, és újra felugrik. Háromszor. Amikor Josip sűrűbben próbálja, nyolcszor ugranak fel a kövek. Csak ne legyenek formátlanok.

Óráról órára telik az idő. A révész már hosszú ideje hallgatag, zárkózott álmodozó. A felhőréteg a távolodó hegyek fölött egyre magasabb lesz. Valószínűleg hamarosan elmegy a a nap, és arannyal szegélyezi a fehéren ködös palotákat. Akkor valószínűleg Mária is jön. Ismét késik, és kosarában bogyókat, vagy mézet és kenyeret hoz majd az úrnak. A révésznek át kell vinnie őt a folyón, és néznie, amikor a lány a fehér ház felé megy. Josip nem érti, hogy miért Máriának kell mindent az úr házába vinnie. Az úrnak az embereit kéne ezért küldenie.

A késő délután zavart hoz. A kétségek elrepülnek a kimerültséggel. A révész gondolatai titokzatos dolgokon járnak. Az úr már nem fiatal. Nincs olyan vágya, amely úgy fájna neki, mint ahogy az Josipnak fáj. Miért kell Máriának mindig az úrra gondolnia, amikor ő sose néz utána, hanem a nagy dolgokra gondol, amelyek a lánynak sötétek és érthetetlenek. Hiába megy akárhányszor hozzá, az úr nem fog ránézni, ha ő egy szót sem szól. Nem fogja megérteni, amit a szemében lát, és elküldi a hallgatag lányt. Nem fogja tudni mi bántja, kit szeret.
A nyár hamar elmúlik, és télen táncolnia kell Josippal.
Az apró szúnyogok és legyek, amelyek a naplemente után oly élénkké válnak, már nyüzsögnek. Mindig a levegőben repkednek, róják a köröket, amíg egyszer csak össze nem ütköznek. Majd feloszlanak, és tovább lebegnek, amíg ez újra meg nem ismétlődik. A madarak még énekelnek valahol, de alig hallani
őket. A folyó morajlása várakozás, amely minden mást magába fojt. Hangos aggodalommal és izgalommal telített. Hűvösség támad, és benne baljós gondolatok. Vaknak kéne lenni, és mégis látná a fal fehér foltját, amely a másik partról az erdőn keresztül látszik. Az este itt van. Josip a hazamenetelre gondol, de még várakozik. Nehezen tudja magát elhatározni. De már hallja, hogy jön Mária. A révész nem néz oda, egyáltalán nem is akar odanézni, de a lépések magukért beszélnek. A lány köszönése félénk és bátortalan. Josip ránéz.
„Késő van.” A hangjában szemrehányást hallani.
„Nem viszel már többet?”
„Nem tudom.” Válaszolja. „Hova akarsz menni?” Josipon a hideg könyörtelenség uralkodik el. Mária nem mer válaszolni. Elnémul. A révész tekintetében látható a véleménye. Észreveszi, hogy a lánynál nincs semmi. Nincs kosara, se táskája, és kendője sincs, amit batyuba köthetne. Csak magát hozta.
Bolondos lány. Josip nagyon csodálkozik, nem érti Máriát. és egy kicsit le is nézi őt. De a felhők széle világít. A hullámok az áramlatban lassabbak és szélesebbek, mint napközben, az örvények középen sötétebbek és veszélyesebbek. Senki sem kockáztatja meg most az átkelést. Csak komp nyújt biztonságot.

A szél végigsimít Josip homlokán, de az forró marad. Egy indulat, ami felbosszantja, zavarba ejti a révészt. A kompkötél összeköt, pótolja a szilárd alap hiányát, egyenesen és kétségtelenül a másik part felé mutat, az udvarházhoz.
„Nem megyek” Utasítja vissza Máriát.
„Nem akarsz?” A lány reménykedik. Egy kis zacskót emel föl és örvendezik. „Dupla annyit fizetek!”
A révész nevet egyet. „Nem lesz elég pénzed. Nem megyek már.”
Miért áll még mindig itt? A lány pénze egymáshoz verődik, csörög.
Szelídség és könyörgés látszik az arcán. Josip megerősíti a visszautasítását és szemrehányását.
„Az úr nem fog rád nézni. A ruhád nem szép, és a cipőd is otromba. El fog téged űzni. Ő másra gondol. Én tudom, mert minden nap látom őt.” Rémisztgeti a lányt. Egy percnyi töprengés után könnyek gyűlnek Mária szemébe.
„Télen már nem lesz itt az úr. Gyorsan el fog felejteni.” Josip rosszul vigasztal. Aggódik. Mégiscsak átviszi majd a lányt a folyón. A tanácstalanság egyre inkább kiül az arcára. A révész a földet nézi. De itt nincs semmi más csak homok. A hajthatatlan bizonytalanság sivatagában elmosódik egy szép terv.
Amikor Mária lassan elfordul, hogy elmenjen, Josip már másodszor nem érti a lányt ezen a nyári estén.
„Mész?” Kérdezi.
A lány még egyszer megáll. Most örül a révész. „Én is mindjárt megyek.”
„Igen?”
Josip matatni kezd a kompon.
„A télre gondolok. Táncolsz majd velem?”
A lány cipőjének orrára néz. „Talán... Most haza akarok menni.”

A lány lassan eltűnik a messzeségben. A révész, Josip Poje arra gondol, hogy Mária talán szomorú. Pedig a tél vidám lesz. Josip keres egy követ és a vízre dobja. A folyó különösen zavaros, és az este lankadtságában nem hullámzik a habzó ezüstkoszorú. Nem több egy szürke hullámnál, amely a két part között nagy erővel tör előre és egyben az elválást is jelenti.