Nyár közepén a folyam ezerszólamú ének, amely lejtõkön hömpölyögve morajlással tölti meg körben a tájat. A part közelében csendesebb, inkább csak csordogál, mintha elmerülne önmagában. A folyó széles és ereje, amellyel a földeket átszeli, elválást jelent. Észak felé a völgy sötét és sûrû, halom halom hátán emelkedik, messzebb erdõk domborodnak, és a távolban dombok tornyosulnak meredeken, melyek derûs, barátságos napokon lágy ívet rajzolnak a tájban. A folyó túloldalán, a hegyszoros ligetes mélyén áll az Úriház. Josip Poje, a révész, látja, amikor embereket és árut visz. Mindig elõtte van. Égetõ fehér színe rögtön a szemébe ötlik.
Josip szeme fiatal és éles. Látja, ha a távoli bozótban az ágak meghajolnak, kifürkészi a komp utasait, akár kosárfonó asszonyok, akik vesszõkért mennek a másik partra, akár kézmûvesek. Néha egy-egy idegen jön vagy egész társaságok, nevetõ férfiak és víg, színes ruhás asszonyok.
A délután forró. Josip egymagában van. A kis hídon áll, amely a parton a homokos szakasz fölött vezet át. A kikötõ a bozótos magányába épült, olyan területen, ami homokos–kavicsos átmenetként nyújtózik mezõ és szántóföld között. A partot nem lehet belátni, minden pillantást felfog a bozót, amelyet alig kitaposott kis ösvények törnek meg, mint friss sebhelyek. Egyedül a felhõk játéka jelent változatosságot ezen a nyugtalan napon. Máskülönben fárasztó a nyugalom, és a néma forróság mindenre rányomja a bélyegét.
Josip egyszer csak megfordul. Átpillant az Úriházra. Köztük ott a folyó, de õ így is látja az Urat, amint az ablakban áll. Josip hosszú órákig tud nyugodtan állni vagy feküdni, ugyanazt a vizet hallgatni nap mint nap, de az Úr a fehér házban, amit õk néha kastélynak hívnak, bizonyosan nyugtalan. Egyszer az egyik ablakban áll, másszor a másikban, néha kijön az erdõszélre, Josip ilyenkor azt gondolja, át akar kelni a folyón, de õ nemet int, a morajláson át is jól kivehetõen. Céltalanul végigsétál a parton, majd visszafordul. Josip gyakran látja. Az Úr hatalmas, félelmet és tanácstalanságot kelt, de jólelkû. Mindenki ezt mondja.
Josip most nem akar erre gondolni. Az utakat fürkészi. Senki sem jön. Nevet. Most kedvét lelheti. Már férfi, de még mindig örömet okoz neki, ha lapos kavicsokat kereshet a homokban. Kimérten lépked a nedves, süppedõs homokon. Vizsgálva méregeti a követ a kezében, majd a karját és derekát behajlítva meglódítja, a féktelen kõ elzúg a surrogó levegõben a hullámok felett, felpattan, továbbrepül, és megint felpattan. Háromszor. Ha sokáig csinálja, a kövek nyolcszor is felpattannak. Csak nem szabad, hogy formátlanok legyenek.
Egymás után tûnnek el az órák. A révész már régóta néma, zárkózott álmodozó. A felhõfal egyre növekszik a távoli dombok felett. Talán hamarosan a napsütés is eltûnik, és aranyos szegéllyel vonja be a fehéren ködlõ palotákat. Utána talán Maria is megjön. Késõn érkezik, kosarában bogyók lesznek vagy méz és kenyér az Úrnak. Át kell vinnie õt a folyón és elnézni, hogy a fehér ház felé lépked. Nem érti, miért kell Mariának mindezt az Úrnak a házba vinnie. Küldje érte az embereit!
A késõ délutánok zavart hoznak. A kételyek elpárolognak a kimerültséggel. A gondolatok titkos utakon járnak. Az Úr már nem fiatal. Már nem érezhet olyan vágyat, ami úgy fáj, mint Josip Pojéé. Miért kell Mariának rá gondolnia, amikor õ sose néz utána, hanem mindig olyan dolgokon gondolkodik, melyek érthetetlenek és sötétek a lány elõtt. Akárhányszor megy is oda, az Úr nem veszi észre, ha semmit sem szól. Nem fogja a szemeit megérteni, és el fogja küldeni a hallgatag lányt. Semmit sem fog megtudni a bánatából, a szerelmébõl. A nyár elmúlik, és télen Maria már õvele fog táncolni.
A kis szúnyogok és legyek, amelyek naplemente után olyan élénkek lesznek, már rajzanak. Mindig kutatnak a levegõben, nyugodt köröket repülnek, míg össze nem ütköznek. Akkor szétszélednek, és újra repülnek, mígnem ez megismétlõdik. Valahol még madarak énekelnek, de már alig hallani õket. A folyó zúgása várakozás, ami minden mást elnyom. Zajongás, amit félelem és izgalom tölt meg. Hidegség támad és benne egy szomorú gondolat. Ha vak lenne, úgy is látná a folyó túloldaláról, az erdõn át a ház fehér foltját.
Itt az este. Josip arra gondol, hogy haza kéne menni, de még vár. Nehéz határozni. De már hallja, hogy jön Maria. Nem is néz oda, egyáltalán nem akar odanézni. De a léptek eleget mondanak. A lány üdvözlése félénk, gyámoltalan. Josip rápillant.
– Késõ van - a hangja szemrehányással teli.
– Nem mész többször?
– Nem tudom - felelte. – Hová akarsz menni?
Úrrá lett rajta valami furcsa könyörtelenség.
A lány nem mer válaszolni. Megnémult. A fiú tekintete ítélet. Josip észreveszi, hogy a lány nem hozott magával semmit. Nincs kosara, se táskája, se batyuként gömbölyödõ kendõje. Csak magát hozta.
Ostoba lányka. Josip tele van csodálkozással, és nem érti a lányt, és egy kicsit lenézi. A felhõk szegélye már ragyog. A hullámok a folyóban kimértebbek, szélesebbek, mint napközben, középen az örvény sötétebb és veszélyesebb. Senki sem mer most csónakkal átkelni a vízen. Csak a rév nyújt biztonságot.
A szél végigsimít a Josip homlokán, de az így is forró marad. Egy dühítõ érzés zavarba ejti. A rév kötele összeköttetést jelent, megszünteti a bizonytalanságot, egyenesen és biztosan a másik partra mutat, a fehér házra.
– Nem viszlek át - utasítja vissza Mariát.
– Nem akarsz? - támad fel a sejtelem a lányban. Egy kis erszényt vesz elõ és felvidul: – Kétszeresen megfizetlek.
A fiú megkönnyebbülten felnevet: – Soha nem lesz ahhoz elég pénzed. Nem megyek többször.
Miért áll még mindig itt? A pénzcsörgés elül. A lány arcán bizalom és kérlelés. De õ megerõsíti magában az elutasítást és a szemrehányást.
– Az Úr rád sem fog nézni. A ruhád nem finom, a cipõd nehéz. El fog kergetni. Van más, amin gondolkodjon. Tudom, mindennap látom - rémítgeti a lányt.
Egy töprengéssel töltött perc után könnyeket vesz észre a lány szemében.
– Télen az Úr nem lesz már itt. Gyorsan elfelejt téged.
Josip rosszul vigasztal. Gondterhelt. Talán mégis át fogja vinni a folyamon túlra. A tanácstalanság mind jobban és jobban kiül az arcára. Lenéz a földre. Nincs itt más egy csomó homokon kívül. Egy szép terv mosódik el a határozatlanság pusztaságában.
Mikor Maria lassan megfordul, hogy induljon, már másodszor nem érti ezen a nyári estén.
– Indulsz? - kérdi.
Maria megint megáll. Josip megörül. – Lassan én is megyek.
– Igen?
A réven kezd munkálkodni. – A télre gondolok. Fogsz velem táncolni?
A lány a cipõ orrára pillant. – Talán… Most hazamegyek.
Egy kicsivel késõbb már nincs ott. Talán mégis szomorú egy kicsit, gondolja Josip Poje, a révész. De a tél majd vidám lesz. Josip keres egy követ és áthajítja a folyó fölött. A folyam különösen zavaros, az esti tompaságban egyik hullámnak sincs habzó ezüstkoszorúja. Már nem több, mint szürke hullámzás, amely sodró erejével a földek közt hömpölyög, és az elválást jelenti.

Zarándy Kata 11. D
2009.